Meghoztam az első részt! Kellemes olvasást! Komizni és pipálni ér! :)
Xoxo, Dodó
Mióta élek tudom mit akarok: táncolni. Mindig is ez volt az én szenvedélyem és célom. Kiskoromban, mikor először elvitt Jenna néni a hattyúk tavára, a lélegzetem is elállt. Szájtátva néztem végig a pár órás műsort, majd otthon az internetről újra és újra. Soha nem tudtam megunni, de ahogy lassan megismerkedtem a többi fantasztikus táncelőadással; egyre kevesebbet néztem. Eközben Jenna elé álltam és közöltem vele, hogy táncos akarok lenni, és nincs, ami eltántorít ettől. Mosolyogva válaszolt rá, hogy "Rendben, akkor gyere, beíratlak a tánciskolába". Ettől a naptól hetente négyszer jártam balettórákra, majd ahogy egyre nőttem, csatlakoztam a hip-hop és a piruett csoporthoz is. Soha nem jelentettek ezek az edzések terhet számomra. Sőt, ekkor éreztem igazán azt, hogy van miért élnem. A szüleimmel szinte soha nem találkoztam; elhagytak mikor egészen kicsi voltam. Anya testvére, Jenna vett magához és nevelt fel, még az igazi szüleim elfelejtettek. Ez a csapás, hogy már kicsi koromban sem kellettem még a saját szüleimnek sem; végigkísérti az egész életem. Emiatt nagyon keveset barátkoztam és alig beszéltem. Tíz éves lehettem, mikor az iskolába egy új fiú jött. Csendes volt, pont mint én, ezért közeledni kezdtünk egymáshoz, és barátok lettünk. Jennán kívül ő tudott még az életem minden lényeges dolgáról: a szüleimről, a táncról, és a lelki sebeimről. Ezért nagyon mélyen érintett, hogy elköltöztek Párizsba. Megígérte, hogy még visszajön, de azóta eltelt hat és fél év, de még nem hallottam róla. Elköltözésük után a francia nyelvet előszeretettel tanultam, mert azt terveztem, hogy egyszer meglátogatom; de ez sajnos nem teljesült...Középiskolában nyitottam az emberek felé, mert elhittem, hogy a világ nem olyan rossz, mint mutatja magát. Megismertem Emmát, a világ legbolondabb lányát, aki állandóan csacsog valamiről. Mikor tudtam, hogy bízhatok benne, elmondtam a tánc dolgot, így azóta minden fellépésen, vagy átlagon felüli próbán ott ül a sorban és szurkol. Másodikban csapódott hozzánk Kate, aki jófejűnek bizonyult. Ő is mindig, amikor csak teheti bejön a NYDC-ba. Hárman nagyon jó barátnők vagyunk még most is, és érezzük, minket már akkor sem lehet elszakítani egymástól, ha a legnagyobb katasztrófa lenne a földön.
- Alisha, indulás! - kiáltott Jenna néni. Lekiabáltam, hogy megyek, majd vállamra vettem a hátizsákom, bekötöttem a cipőfűzőm és lerohantam a lépcsőn. A konyhában megittam egy pohár narancslevet, elpakoltam egy kis energiát az edzőtáskámba, majd kisétáltam Jennához, aki a kocsinak támaszkodva várt.
- Minden nálad van? - kérdezte miközben az ajtót nyitotta ki a kulccsal.
- Igen, vagyis nagyon remélem - gondolkodni kezdtem, hogy tényleg elraktam-e mindent, mikor beültem az autóba. Gyorsan végigszaladtam a listán: Edződressz. Pipa! Cipő. Pipa. Innivaló. Pipa. Kaja. Pipa. Könyvek. Pipa. Úgy látszik minden megvan.
- Ma nem kötöd össze a hajad? - nézett rám furán Jenna.
- Ohh tudtam, hogy elfelejtettem valamit! - csaptam dühösen a térdemre. Letekertem egy hajgumit a karomról, és ennek a segítségével szoros copfba rendeztem a hajam. Szükség volt eme intézkedésekre, nehogy valaki felismerjen, mint NYDC táncosát. A tánciskola hírneve az egekben van, főleg most, hogy alig egy hónap múlva lesz a felvételi a felnőtt csoportban, és idén két NYDC Junior csapat mérkőzik meg egymással, hogy bekerüljön a profi táncosok közé. A felvételik sajnos nyílt rendezvények lesznek, ezért az idegesség még felsőbb fokúbb. A nyílt megmérkőzésnek az a célja, hogy lássák, közönség előtt is olyan jól teljesít-e az ember. Mivel a tánciskola nagyon ritkán tart nyílt rendezvényt a falai közt, mert inkább külföldön vagy messzi tájakon vannak a fellépések; így mindenki le akar csapni egyből a jegyekre, szóval a zsúfoltság garantálva.
Kimeredtem az ablakon és a mellettem elhaladó tájat bámultam. Az ősz beálltát érzékelni lehetett, hisz a fák átvették a gyönyörű zöld ruhájukat, egy teljesen más színű köntösre. A nyáron kedvelt madarak, immár odébb költöztek és mindenki tudja, sok idő kell még, hogy viszont lássuk őket. Egyre többet esett az eső mostanában, így meg sem lehetett lepődni az út mellett lévő pocsolyák jelenlétén. Az egyik utcán egy sebesült kutyát láttam, aki bicegett. Teljesen elgondolkodtatott. Ráébredtem, én is ilyenné válhatok akár egyik napról a másikra. Egyszer kecsesen szárnyaló balerina, máskor pedig egy lesérült senki. És ez megrémített engem. Hisz nem azért dolgoztam 17 éven keresztül, hogy egy ronda sebesülés a kispadra ültessen. Ekkor fogadtam meg magamnak, hogy legyen bármilyen sebem, szalag szakadásom vagy akármim; soha, semmi sem akadályozhat meg abban, hogy elérjem a célom.
- Ali! Figyelsz rám? - kérdezte Jenna, mire én összerándultam.
- Persze. Az előbb mondtad, hogy... - őszintén fogalmam sincs, hogy miről beszélt az elmúlt 10 percben.
- Azt mondtam, hogy ma délután kész lesz az autód, és ebédidőben elhozom. Szóval most a munkahelyemre megyünk, ott kirakom magam, átülsz erre az ülésre, és mész szépen az iskolába. Én meg hazaviszem a te csini kocsidat - pillantott rám, miközben kormányzott az úton.
- Ja, az jó. Ez azt jelenti, hogy holnap már mehetek saját autóval? - néztem rá reménykedve, fülig érő mosollyal.
- Igen, feltéve, ha megígéred, hogy nem lesz újabb baleseted.
- Miért? Ez sem volt betervezve. Nem tehetek róla, hogy az az őz nem tudta, hogy nem kelünk át a forgalmas utakon -magyaráztam neki a kezemmel hadonászva.
- Jól van, Kincsem. Csak mondtam - nyugtatott meg - Nem érdekel, hogy hányszor töröd össze a kocsid, még te életben vagy. Okés? - nézett rám. Úgy láttam,jobb ha minél előbb válaszolok neki, mert nagyon úgy tűnt, hogy addig fog engem nézni, még nem kap választ; és ez a forgalom kellős közepén nem éppen kedvező...
- Rendben - mondtam, és megnyugvásomra, az utat kezdte el nézni.
Miután Jenna kiszállt a helyi híradó épületénél, elfoglaltam a helyem a sofőr székében, s szélsebesen a suli felé vettem az irányt.
Az iskolánk egy hatemeletes, hatalmas iskola. Három szárnyú és kb. 2000 gyereknek ad tanulási lehetőséget. Régen nem volt ilyen nagy, csak az elmúlt pár évben került összevonásra kettő iskola. A mi osztályunkba 30 gyerek jár, ami épp elég. Szerencsére két szakos az osztály, így a nap nagy részében külön vannak az órák. Tánc-és általános tagozat vagyunk, és bármilyen meglepő, de nem a tánc szakon vagyok. Jennával úgy gondoltuk, hogy elég egy helyen lefáradnom a nap nagy részében, és akármennyire is szeretek táncolni, elég a NYDC-ben ellenségeket szerezni, nem kell, hogy az iskola is pocsék legyen miattuk. Mert ugye a tehetségnek is van egy hátránya, mégpedig az, hogy akármennyire is sokat küzdesz valamiért mindig lesznek olyanok, akik elítélnek, megbántanak és irigykednek. Szóval az általános szakon vagyok, tehát semmi extrát nem tanulok. Az osztály azon részével akikkel egy szakon vagyok, nagyon jól kijövök, viszont a másikról alig tudok valamit. Az állandó csoportbontás miatt csak osztályfőnökin, éneken és rajzon vagyunk együtt. Apropó rajz, azzal kezdek ma, szóval minél hamarabb be kell érnem, mert szokásomhoz hívően nem hoztam teljes felszerelést, így minél hamarabb kerítenem kell egy olyan ebmert, aki rendelkezik, legalább kettő darab ecsettel. Leparkoltam az autóval, bezártam az ajtókat, és elindultam az épület felé. A nagy, nehéz ajtót kinyitottam, túlhaladtam a portán és a lépcsők felé vettem az irányt. Hálás voltam, hogy a másodikon van a tantermünk, így a halálnehéz hátizsákot csak négy lépcsőfordulón kell felcipelnem. Mi lett volna, ha az edző cuccot is cipelnem kéne midenhova magammal? Valószínű, hogy olyan görbe lennék, mint egy kérdőjel...
Az osztályunk előtti suliboxhoz érve, megkönnyebbülten emeltem le magamról a súlyos táskám. a könyveket bepakkoltam a szekrénybe, kezembe csak a rajz cuccal teli táska volt, na meg a kabátom. A terembe érve zajra lettem figyelmes, így mikor azt hallottam, hogy "Hasra!" egyből megtettem amit az illető parancsolt. Az osztályt ismerve jól tettem, ugyanis a srácok azzal mulatták el az időt, hogy megnézzék a szendviccsel is lehet olyan jól baseball-ozni, mint egy labdával?! Igen, ezek az én érett 17-18 éves osztálytársaim. Villámgyorsan a helyemre siettem, még mielőtt újabb támadás érte volna a testem.Hátulról a harmadik padban ülök, középen, egyedül. Emma és Kate, közös megegyezés alapján együtt ültek. Minden évben váltogatjuk, hogy ki ki mellé kerüljön, mert sajnos nincs az épületben három személyes pad...
Letelepedtem a székre, majd a bal oszlopban lévő Emmához fordultam.
- Szia, Em! - próbáltam túlkiabálni a fiúk hangzaját, hogy a barátnőmmel komunikálni tudjak.
- Szia, Ali! Látom túlélted a fiúk újjabb hadműveletét - mondta, miközben a fiúk felé pillantott, akik mostmár a padra felállva kezdtek el őrült módjára szórakoztatni magukat.
- Igen, még eddig. Komolyan, olyan, mint az általános. Soha senki nem gondolná azt, hogy nem sokára nagykorúak lesznek.
- Hát, az biztos! - nevetett Em.
- Aly! Hoztál felszerelést? - csatlakozott a beszélgetésbe Kate.
- Ööö izé, hát majdnem minden, de az ecset otthon maradt! - húztam el a számat.
- Áh, ne is törődj vele, én felkészültem! - nyújtott felém Kate egy ecsetet.
- Köszönöm, Kate. Megmentetted az életem. Megint! - mondtam, majd jobbnak láttam fedezékbe vonulni még be nem csengettek.
Az ofőnk pontban nyolckor besétált a terembe, leszállította a fiúkat a padról, és eszörnyülködött, hogy hogyan néz ki már a tanterem és még egy órát sem voltunk bent. Az még mindig kérdés volt, hogy mért jött be hozzánk, hisz javában rajznak kéne lenni.
- Nos, ha mindenki lenyugodott és abbahagyta a cipő és a szendvics dobálást, akkor mondanék valamit! - egyre kezdtem kíváncsibb lenni - Tudom, hogy már egy összeszokott közösség vagytok, de gondolom nem jelent gondot, hogy csatlakozik hozzátok két új diák! - mondta lelkesen a tanár. Az osztályban pillanatokon belül zaj lett, de az ofi meg sem várva, hogy elhalgassanak folytatta a mondani valóját.
- Ma csak az egyik diák tudott eljönni, a másikkal holnap találkozhattok elsőnek. Kérem legyetek kedvesek. Oké? - kisétált az osztályból és pár másodpercen belül visszatért egy szőke hajú sráccal. A srác feje levolt hajtva, így az arcát nem lehetett látni. Szűk, sötét farmert biselt, és hozzá pedig fekete pólót vett fel. Bőrdzsekit a kezében hozta be,még a másik karjával a táskát fogta.
- Gyerekek, az új osztálytársatok, Adam Black! - mondta az ofő, mire a szőkeség felemelte a fejét, és megláthattuk az arcát. Én pedig életem legszebb kék szemével találkoztam...
