02. Adam

Sziasztok!
Itt  a friss végre valahára! Tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval ne féljetek megosztani velem, akár a chatben vagy kommentben!
Remélem mindenkinek tetszeni fog az új rész! :)
Xoxo, Dodó

A kék szem tulajdonosa rám nézett és ahogy a szemeink találkoztak a gyomromban ezernyi pillangó ébredt fel és őrült szárnycsapásokkal jelezték, hogy valami különleges történik.
A srác, vagyis Adam mosolyra húzta a száját és én sem tudtam megállni, hogy el ne kezdjek mosolyogni. Mikor már éreztem, hogy pirulok, az üres rajzlapomra szegeztem a tekintetem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik velem. A gyomromban a szeretett szárnyasok harcot vívtak egymással, nekem pedig feltűnésmentesen kellett mélyeket lélegeznem, mert fogadni merten volna, hogy Adam még mindig engem néz. Pár pillanat múlva az osztályfőnök tovább folytatta a beszédét.
- Nos, Adam! Üdvözlünk az iskolában és egyben a városban is. Reméljük jól fogod érezni magad az állatkertben! - az ofi mosolyogva nézett végig rajtunk és a szeméből csak úgy sütött a büszkeség. A társulat jót mulatott a ránk kitűzött becenéven. Mind tudtuk, hogy az egyik legőrültebb osztály vagyunk az iskolában és talán még a környéken is; de ezt mi nagyon élveztük. Ugyan az általános csoport az őrültebb, de a táncosok sem szentek. Az osztályfőnök is mondhat bármit, de úgyis tudjuk, hogy imád minket - Rendben. Szünetekben megismerkedhetsz a többiekkel, de most foglalj helyet a középső oszlopban ülő Alisha-hoz! - mondta, miközben rám mutatott, Adam pedig mosolyogva a padhoz sétált, letette a táskáját és leült mellém. A szívem újabb-és újabb ütemet hagyott ki, és szinte biztos voltam benne, hogy ez csak egy álom lehet - Most pedig mindenki rakja el a rajz felszerelését a padról, mert cseréltem a tanárral, úgyhogy most tartunk egy jó kis osztályfőnökit! - nagyon úgy tűnt, hogy csak ő ürül neki. Hogy mi mért nem? Lássuk csak! Az első ok: mindenki szereti a rajz órát. A második pedig, hogy ha osztályfőnökink van, az egyet jelent azzal, hogy Mr. Talner egész órán kiabálni fog velünk, hisz szokás szerint rosszat hallott rólunk - Gyerekek, akkor kezdjünk is bele! Képtelen vagyok elhinni, hogy egy jó dolgot sem hallok rólatok! Ha egy tanár megkeres engem szünetben, márpedig általában tömegek állnak ott; az egyet jelent azzal, hogy nem bírtok magatokkal, és idegbeteg módon viselkedtek. Pedig én tényleg azt hittem, hogy tizenegyedikre kinövitek ezt, és megkomolyodtok! Ám még mindig ott tartunk, hogy szendvicsekkel dobálóztok, és kergetitek a tanárokat!
- Ez mindig ilyen? - nézett rám Adam, akit látszólag kicsit sokkolt Mr. Talner viselkedése.
- Igen, sajnos mindig. Megnyugodhatsz, mert ennél nem szokott hangosabb lenni - dőltem hátra a széken - Szóval, addig menekülj, még van rá lehetőséged! - mosolyogtam rá kedvesen.
- Ohh, engem már semmi sem űz el innen! - nézett rám.
- Szóval, 11. b! Legyetek normálisak, mint a többi tizenegyedikes osztály! Nem ártana rákapcsolni a tanulmányaitok javítására, mert ahogy a nagy többség áll; biztos a bukás. Persze vannak kivételek! Kevés, de vannak!
Az óra után a szokásokhoz híven azok a tagok, akik tudták, hogy Mr. Talner hozzájuk beszélt, felháborodva és mérgesen szidták szegény ofőt, aki talán egy minimális fokon megérdemelte a fiúk reakcióját. Adam látszólag nagyon összehaverkodott a menőnek számító bandával és megtalálták a közös érdeklődést. Magyarul foci mániások...Ne értsétek félre, nem utálom a focit! Sőt, imádom. A legtöbbször, mikor lehet tesin focizni, szemrebbenés nélkül beállok hozzájuk, és rúgom a bőrt. Egyből a cselezésről kezdtek el eszmecserét folytatni. A táncosok immár elhagyták a termet és próbára igyekeztek. azért kicsit irigyeltem őket, mert a nap nagy részében táncolhattak. Én meg matek órán ülök, és elveszek az egyenletek tengerében. A folyosóra kimentem a lányokkal, mert Kate matek cucca és milyen lúzer dolog már egyedül menni bárhova is; így elkísértük. A folyosón egyre többen lettek, majd mikor kitudódott, hogy van egy irtó helyes új srác, mindenki be-be nézegetett, sőt volt olyan is akit csak a csengő hangja riasztott el a teremből.
- Szóval, Aly! Helyes az új srác, igaz? - nézett rám mosolyogva Emma.
- Mi van? - próbáltam tenni a hülyét, de elég jól ismernek, ahhoz, hogy bevegyék.
- Ne tedd már magad! Látszik rajtad, hogy tetszik! - mondta Kate.
- Persze, helyesnek helyes, de tudjátok, hogy nem csak a külső számít! - magyaráztam, de nem igazán hatotta meg őket a "belső is számít" dumám, hiába gondoltam teljesen komolyan. Ellöktem magam a szekrénytől, jelezve, hogy jó lenne, ha elindulnánk vissza a terembe, mert mindjárt matek óra, és lenne pár átnézni való a dolgozathoz. Kate-nek nagyon nem megy a matek, így drukkolok, hogy tudja, vagy legalább azért, hogy letudjam neki súgni. Akármennyire is sokat tanultam vele a hétvégén, meg mikor volt időnk, sosem tudott egy egyenletet megoldani hibátlanul.
Az osztályba minden oda nem illő személy felszívódott, így csak páran maradtunk.
Mrs. Jahy, a tanár berobogott a terembe és az erősen ősz haját igazgatta. Az ajtót becsukta maga mögött, majd egy hirtelen mozdulattal, levágta a naplót az asztalra, mely következtében mindenki pillanatok alatt a helyén állt és csendbe lett. Körülnézett és mikor észrevette Adam-et aki mellettem állt, leültette az osztályt és ránk parancsolt, hogy legyünk csendbe, még ő halk beszélgetésbe kezdett az új osztálytárssal. Ahogy csak tudtam átnéztem minden feladattípust, de mikor kikaptuk a feladatlapot ledermedtem. Öt feladat volt, ebből hármat kisujjból kiráztam, a negyediknél is gyanítottam, hogy megtudom csinálni, de az ötös...egyszerűen képtelenségnek tűnt. Nekikezdtem azokhoz, amiket tudtam, de a legutolsónál megakadtam. Körbenéztem a teremben, és láttam, hogy mindenki gondolkodik, vagy épp őrült módon satírozza le a rossz megoldást. Az utóbbi Kate volt, aki nagyon igyekezett, hogy legalább jöjjön ki eredménynek valami. A lapomra néztem, majd nekifogtam az ötösnek. Első két sorban felbontottam minden zárójelet, és elvégeztem néhány műveletet, de utána félrelöktem a tollat és fogtam a fejem. A tanár mit sem törődve a zajjal, tovább olvasgatta a gyönyörű jegyeinkkel teli naplót. Pisszegést hallottam a jobb oldalamról, így a fejemet arra fordítottam. Adam rám nézett, majd a lap felé bökött és a kezemhez nyomta a tollat. Felkészültem arra, hogy írjak, mikor elkezdte halkan diktálni, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy kijöjjön az eredmény. Mikor már magamtól is ment a feladat további része, gyorsan elkezdtem dolgozni. Adam, mint aki jól végezte dolgát hátradőlt a széken és mosolygott. Letettem a tollat, majd kivittem a dolgozatom. A padhoz vezető visszafele úton észrevettem, hogy Adam mosolyogva néz. Én csak elmosolyodtam, majd mikor leültem a helyemre, megköszöntem a segítségét.
- Tudod, nem is tudtam, hogy értesz a matematikához - mondtam neki. Titokzatosan rám emelte azokat a gyönyörű kék szemeit.
- Nem nehéz tantárgy és ha az ember szereti akkor nincs baj vele - magyarázta. Eközben Kate megindult a tanári asztalhoz, majd beadta a dolgozatát.
Az arca nem sejtetett semmi jót, így egy nagy sóhajtás keretében imádkozni kezdtem, hogy sikerüljön neki a kettes.
Adam segítségével ötöst kaptam, Kate pedig csodás módon összehozott egy kettest. Mindenki elégedett volt a jegyével, így hangoskodás volt egész órán, amiből az következett, hogy a tanár nem tudta megtartani az órát, s kapunk egy tonna leckét...
Amikor vége volt az összes óránknak lassan mentem az autóhoz, mert nem akartam Adamtől távol lenni; a suliban akartam volna maradni. Tudom, ez egy furcsa mondat egy 17 éves lány szájából, de ez az igazság. Már éppen az autónál tartottam, mikor valaki a nevemet kiáltotta.
- Alisha! - hátrafordultam, és Adam futott felém, kezében a kabátommal. Örömömben felsóhajtottam. Adam másodjára menti meg a napom; most azzal, hogy utánam hozta a kabátom, ami nélkül valószínű, hogy este, az edzés után összefagytam volna.
- Ezt a terembe felejtetted! - nyújtotta felém a kabátom, mikor odaért elém.  Szemében láttam a kíváncsiságot, hogy vajon mit szólok majd a tettéhez. Elnevettem magam, majd mosolyogva átvettem a kabátot.
- Köszönöm, ismét! - néztem rá. Lehetetlen ránézni Adamra, anélkül, hogy zavarba ne lenne az ember. Mostani szemkontaktusunk után is pír jelent meg az arcomon.
- Mész haza? - kérdezte, miközben a saját kocsi kulcsát a kezében tartotta.
- Igen, rengeteg dolgom van. Te? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem kell kifejtenem a "sok dolgom van" dolgot.
- Először beugrok a húgomért az óvodába, és majd csak utána.
- Van egy húgod? - kérdeztem lelkesen.
- Igen - mosolygott, mikorléátta, hogy mennyire fellelkesültem. Mindig is jó lett volna egy kistesó, de sajnos nincs ilyen szerencsém - Aki már vár rám egy ideje, szóval indulnom kell. Holnap találkozunk! Szia! - majd elrohant. Gyorsan intettem, majd beültem a Jenna néni kocsijába és ügyelve arra, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy nem haza fele megyek, elindultam a tánciskolába.  A parkolóban kivettem az edzőtáskűm a csomagtartóból, és siettem be a hatalmas, modern épületbe, mert az eső elkezdett szemetelni. Az iskola kívülről is szép volt, de belülről ezerszebb. Az üvegajtók után egy hatalmas csarnokba jutottam. A bal oldalon egy porta volt, aminek az égvilágon semmi értelme nem volt, hisz mindenki úgy járkált ki-be, mintha az természetes lenne. A csarnok márványpadlóval volt kirakva, és a terem magassága is hatalmas volt. Az ajtóval szemben kettő, hatalmas lépcső volt, ami az épületet ketté választja. Két emeletes, két szárnyas és körülbelül 120 teremnek ad otthont a tánciskola. A fal színei az előcsarnokban mogyoró-és kávébarna volt. Számtalan ajtó volt a teremben, amik mind különböző helyekre vittek. A nagy részük újabb és újabb folyosókra vezettek. Felsétáltam a jobb szárnyba vezető lépcsőn, és megkeresve a kis, tükrös gyakorlótermet, és annak öltözőjét. Az öltözőben felvettem a harisnyám, a dressem és a balettcipőt. A kis terembe sétáltam, ahol már pár táncos várakozott és melegítettek be. Ebbe a teremben szoktunk lenni, mikor új koreográfiával készülünk, de a nagyobb ünnepségeken, mint például a következő felvételi, az földszint rendezvénytermében vagyunk. Hatalmas az a terem, több százakat képes befogadni, aminek az a hátránya, hogy nincs olyan csend, mint egy normáis felvételin más iskolákban. Nem azt mondom, hogy az emberek nem tudnak viselkedni, és zajolnak; csak azt, hogy nyilván nagyobb a hangzavar egy 400 emberrel teli teremben, minth ahol csak a táncbizottság ül.
- Emberek! Mindenki talpra! Kezdjük a bemelegítéssel! - tapsolt kettőt Ms. Roberts, az Juniorok igazgatója, és részidős tánctanár. Mindenki talpon volt alig kettő másodperc alatt és követtük az utasításokat.
- Rendben! Mindenki üljön le, meg kell beszélnünk valamit! Közeleg a felvételi időpontja és, mint tudjátok nem mik vagyunk az egyetlenek, akik a felvehető 10 fő helyére pályázunk! Ha be is kerül a csapatunk, még akkor sincs vége a munkának, hisz a fel csapat ki fog esni. Csak a legjobbak juthatnak be, belőlük sem biztos, hogy ösztöndíjat osztanak ki, vagy az, hogy valaha is bármelyikőtökből táncos lesz! Ezt jól jegyezzétek meg! A jövő sosincs ebben a szakmában garantálva!  Mivel Halloween előtti csütörtökön lesz a verseny első fordulója, így kötelező a maszk felvétele. Ezért a nézőközönség állarcban fog titeket látni, ami elég ó ötlet, a tavalyihoz képest! 5 tánc lesz, amit előadtok. A szólót a mai fantasztikus teljesítmények miatt, Aisha és Ben táncolja majd! - erre taps és ujjongásba tört ki a taársaság. Én és Ben csak egymásra mosolyogtunk, nem tudtunk mit mondani. Nagy megtiszteltetés, az egyszer biztos - A többi tánc egy hip-hop, amit azok adnak elő, akiknek a neve a falon van a lapon. A többi táncot később tudjátok meg, de gondolom lehet sejteni, hogy mik vannak listán! A hip-hop-osok és Ben plusz Aly marad, a többiek hazamehetnek! Köszönöm! - majd megvártuk még csak azok maradnak a terembe, akiknek kell, és a tanár el is kezdte elölről a hangos beszélését.
Aly és Ben gyertek velem, ti pedig maradjatok itt, mindjárt jön a tanár, és neki is kezdtek a tanulásnak! - mutatott a terem többi személyére, majd velünk együtt eltűnt.

01. A találkozás

Sziasztok!
Meghoztam az első részt! Kellemes olvasást! Komizni és pipálni ér! :)
Xoxo, Dodó



Mióta élek tudom mit akarok: táncolni. Mindig is ez volt az én szenvedélyem és célom. Kiskoromban, mikor először elvitt Jenna néni a hattyúk tavára, a lélegzetem is elállt. Szájtátva néztem végig a pár órás műsort, majd otthon az internetről újra és újra. Soha nem tudtam megunni, de ahogy lassan megismerkedtem a többi fantasztikus táncelőadással; egyre kevesebbet néztem. Eközben Jenna elé álltam és közöltem vele, hogy táncos akarok lenni, és nincs, ami eltántorít ettől. Mosolyogva válaszolt rá, hogy "Rendben, akkor gyere, beíratlak a tánciskolába". Ettől a naptól hetente négyszer jártam balettórákra, majd ahogy egyre nőttem, csatlakoztam a hip-hop és a piruett csoporthoz is. Soha nem jelentettek ezek az edzések terhet számomra. Sőt, ekkor éreztem igazán azt, hogy van miért élnem. A szüleimmel szinte soha nem találkoztam; elhagytak mikor egészen kicsi voltam. Anya testvére, Jenna vett magához és nevelt fel, még az igazi szüleim elfelejtettek. Ez a csapás, hogy már kicsi koromban sem kellettem még a saját szüleimnek sem; végigkísérti az egész életem. Emiatt nagyon keveset barátkoztam és alig beszéltem. Tíz éves lehettem, mikor az iskolába egy új fiú jött. Csendes volt, pont mint én, ezért közeledni kezdtünk egymáshoz, és barátok lettünk. Jennán kívül ő tudott még az életem minden lényeges dolgáról: a szüleimről, a táncról, és a lelki sebeimről. Ezért nagyon mélyen érintett, hogy elköltöztek Párizsba. Megígérte, hogy még visszajön, de azóta eltelt hat és fél év, de még nem hallottam róla. Elköltözésük után a francia nyelvet előszeretettel tanultam, mert azt terveztem, hogy egyszer meglátogatom; de ez sajnos nem teljesült...
Középiskolában nyitottam az emberek felé, mert elhittem, hogy a világ nem olyan rossz, mint mutatja magát. Megismertem Emmát, a világ legbolondabb lányát, aki állandóan csacsog valamiről. Mikor tudtam, hogy bízhatok benne, elmondtam a tánc dolgot, így azóta minden fellépésen, vagy átlagon felüli próbán ott ül a sorban és szurkol. Másodikban csapódott hozzánk Kate, aki jófejűnek bizonyult. Ő is mindig, amikor csak teheti bejön a NYDC-ba. Hárman nagyon jó barátnők vagyunk még most is, és érezzük, minket már akkor sem lehet elszakítani egymástól, ha a legnagyobb katasztrófa lenne a földön.
- Alisha, indulás! - kiáltott Jenna néni. Lekiabáltam, hogy megyek, majd vállamra vettem a hátizsákom, bekötöttem a cipőfűzőm és lerohantam a lépcsőn. A konyhában megittam egy pohár narancslevet, elpakoltam egy kis energiát az edzőtáskámba, majd kisétáltam Jennához, aki a kocsinak támaszkodva várt.
- Minden nálad van? - kérdezte miközben az ajtót nyitotta ki a kulccsal.
- Igen, vagyis nagyon remélem - gondolkodni kezdtem, hogy tényleg elraktam-e mindent, mikor beültem az autóba. Gyorsan végigszaladtam a listán: Edződressz. Pipa! Cipő. Pipa. Innivaló. Pipa. Kaja. Pipa. Könyvek. Pipa. Úgy látszik minden megvan.
- Ma nem kötöd össze a hajad? - nézett rám furán Jenna.
- Ohh tudtam, hogy elfelejtettem valamit! - csaptam dühösen a térdemre. Letekertem egy hajgumit a karomról, és ennek a segítségével szoros copfba rendeztem a hajam. Szükség volt eme intézkedésekre, nehogy valaki felismerjen, mint NYDC táncosát. A tánciskola hírneve az egekben van, főleg most, hogy alig egy hónap múlva lesz a felvételi a felnőtt csoportban, és idén két NYDC Junior csapat mérkőzik meg egymással, hogy bekerüljön a profi táncosok közé. A felvételik sajnos nyílt rendezvények lesznek, ezért az idegesség még felsőbb fokúbb. A nyílt megmérkőzésnek az a célja, hogy lássák, közönség előtt is olyan jól teljesít-e az ember. Mivel a tánciskola nagyon ritkán tart nyílt rendezvényt a falai közt, mert inkább külföldön vagy messzi tájakon vannak a fellépések; így mindenki le akar csapni egyből a jegyekre, szóval a zsúfoltság garantálva.
Kimeredtem az ablakon és a mellettem elhaladó tájat bámultam. Az ősz beálltát érzékelni lehetett, hisz a fák átvették a gyönyörű zöld ruhájukat, egy teljesen más színű köntösre. A nyáron kedvelt madarak, immár odébb költöztek és mindenki tudja, sok idő kell még, hogy viszont lássuk őket. Egyre többet esett az eső mostanában, így meg sem lehetett lepődni az út mellett lévő pocsolyák jelenlétén. Az egyik utcán egy sebesült kutyát láttam, aki bicegett. Teljesen elgondolkodtatott. Ráébredtem, én is ilyenné válhatok akár egyik napról a másikra. Egyszer kecsesen szárnyaló balerina, máskor pedig egy lesérült senki.  És ez megrémített engem. Hisz nem azért dolgoztam 17 éven keresztül, hogy egy ronda sebesülés a kispadra ültessen. Ekkor fogadtam meg magamnak, hogy legyen bármilyen sebem, szalag szakadásom vagy akármim; soha, semmi sem akadályozhat meg abban, hogy elérjem a célom.
- Ali! Figyelsz rám? - kérdezte Jenna, mire én összerándultam.
- Persze. Az előbb mondtad, hogy... - őszintén fogalmam sincs, hogy miről beszélt az elmúlt 10 percben.
- Azt mondtam, hogy ma délután kész lesz az autód, és ebédidőben elhozom. Szóval most a munkahelyemre megyünk, ott kirakom magam, átülsz erre az ülésre, és mész szépen az iskolába. Én meg hazaviszem a te csini kocsidat - pillantott rám, miközben kormányzott az úton.
- Ja, az jó. Ez azt jelenti, hogy holnap már mehetek saját autóval? - néztem rá reménykedve, fülig érő mosollyal.
- Igen, feltéve, ha megígéred, hogy nem lesz újabb baleseted.
- Miért? Ez sem volt betervezve. Nem tehetek róla, hogy az az őz nem tudta, hogy nem kelünk át a forgalmas utakon -magyaráztam neki a kezemmel hadonászva.
- Jól van, Kincsem. Csak mondtam - nyugtatott meg - Nem érdekel, hogy hányszor töröd össze a kocsid, még te életben vagy. Okés? - nézett rám. Úgy láttam,jobb ha minél előbb válaszolok neki, mert nagyon úgy tűnt, hogy addig fog engem nézni, még nem kap választ; és ez a forgalom kellős közepén nem éppen kedvező...
- Rendben - mondtam, és megnyugvásomra, az utat kezdte el nézni.
Miután Jenna kiszállt a helyi híradó épületénél, elfoglaltam a helyem a sofőr székében, s szélsebesen a suli felé vettem az irányt.
Az iskolánk egy hatemeletes, hatalmas iskola. Három szárnyú és kb. 2000 gyereknek ad tanulási lehetőséget. Régen nem volt ilyen nagy, csak az elmúlt pár évben került összevonásra kettő iskola. A mi osztályunkba 30 gyerek jár, ami épp elég. Szerencsére két szakos az osztály, így a nap nagy részében külön vannak az órák. Tánc-és általános tagozat vagyunk, és bármilyen meglepő, de nem a tánc szakon vagyok. Jennával úgy gondoltuk, hogy elég egy helyen lefáradnom a nap nagy részében, és akármennyire is szeretek táncolni, elég a NYDC-ben ellenségeket szerezni, nem kell, hogy az iskola is pocsék legyen miattuk. Mert ugye a tehetségnek is van egy hátránya, mégpedig az, hogy akármennyire is sokat küzdesz valamiért mindig lesznek olyanok, akik elítélnek, megbántanak és irigykednek. Szóval az általános szakon vagyok, tehát semmi extrát nem tanulok. Az osztály azon részével akikkel egy szakon vagyok, nagyon jól kijövök, viszont a másikról alig tudok valamit. Az állandó csoportbontás miatt csak osztályfőnökin, éneken és rajzon vagyunk együtt. Apropó rajz, azzal kezdek ma, szóval minél hamarabb be kell érnem, mert szokásomhoz hívően nem hoztam teljes felszerelést, így minél hamarabb kerítenem kell egy olyan ebmert, aki rendelkezik, legalább kettő darab ecsettel. Leparkoltam az autóval, bezártam az ajtókat, és elindultam az épület felé. A nagy, nehéz ajtót kinyitottam, túlhaladtam a portán és a lépcsők felé vettem az irányt. Hálás voltam, hogy a másodikon van a tantermünk, így a halálnehéz hátizsákot csak négy lépcsőfordulón kell felcipelnem. Mi lett volna, ha az edző cuccot is cipelnem kéne midenhova magammal? Valószínű, hogy olyan görbe lennék, mint egy kérdőjel...
Az osztályunk előtti suliboxhoz érve, megkönnyebbülten emeltem le magamról a súlyos táskám. a könyveket bepakkoltam a szekrénybe, kezembe csak a rajz cuccal teli táska volt, na meg a kabátom. A terembe érve zajra lettem figyelmes, így mikor azt hallottam, hogy "Hasra!" egyből megtettem amit az illető parancsolt. Az osztályt ismerve jól tettem, ugyanis a srácok azzal mulatták el az időt, hogy megnézzék a szendviccsel is lehet olyan jól baseball-ozni, mint egy labdával?! Igen, ezek az én érett 17-18 éves osztálytársaim. Villámgyorsan a helyemre siettem, még mielőtt újabb támadás érte volna a testem.Hátulról a harmadik padban ülök, középen, egyedül. Emma és Kate, közös megegyezés alapján együtt ültek. Minden évben váltogatjuk, hogy ki ki mellé kerüljön, mert sajnos nincs az épületben három személyes pad...
Letelepedtem a székre, majd a bal oszlopban lévő Emmához fordultam.
- Szia, Em! - próbáltam túlkiabálni a fiúk hangzaját, hogy a barátnőmmel komunikálni tudjak.
- Szia, Ali! Látom túlélted a fiúk újjabb hadműveletét - mondta, miközben a fiúk felé pillantott, akik mostmár a padra felállva kezdtek el őrült módjára szórakoztatni magukat.
- Igen, még eddig. Komolyan, olyan, mint az általános. Soha senki nem gondolná azt, hogy nem sokára nagykorúak lesznek.
- Hát, az biztos! - nevetett Em.
- Aly! Hoztál felszerelést? - csatlakozott a beszélgetésbe Kate.
- Ööö izé, hát majdnem minden, de az ecset otthon maradt! - húztam el a számat.
- Áh, ne is törődj vele, én felkészültem! - nyújtott felém Kate egy ecsetet.
- Köszönöm, Kate. Megmentetted az életem. Megint! - mondtam, majd jobbnak láttam fedezékbe vonulni még be nem csengettek.
Az ofőnk pontban nyolckor besétált a terembe, leszállította a fiúkat a padról, és eszörnyülködött, hogy hogyan néz ki már a tanterem és még egy órát sem voltunk bent. Az még mindig kérdés volt, hogy mért jött be hozzánk, hisz javában rajznak kéne lenni.
- Nos, ha mindenki lenyugodott és abbahagyta a cipő és a szendvics dobálást, akkor mondanék valamit! - egyre kezdtem kíváncsibb lenni - Tudom, hogy már egy összeszokott közösség vagytok, de gondolom nem jelent gondot, hogy csatlakozik hozzátok két új diák! - mondta lelkesen a tanár. Az osztályban pillanatokon belül zaj lett, de az ofi meg sem várva, hogy elhalgassanak folytatta a mondani valóját.
- Ma csak az egyik diák tudott eljönni, a másikkal holnap találkozhattok elsőnek. Kérem legyetek kedvesek. Oké? - kisétált az osztályból és pár másodpercen belül visszatért egy szőke hajú sráccal. A srác feje levolt hajtva, így az arcát nem lehetett látni. Szűk, sötét farmert biselt, és hozzá pedig fekete pólót vett fel. Bőrdzsekit a kezében hozta be,még a másik karjával a táskát fogta.
- Gyerekek, az új osztálytársatok, Adam Black! - mondta az ofő, mire a szőkeség felemelte a fejét, és megláthattuk az arcát. Én pedig életem legszebb kék szemével találkoztam...

00. Bevezető

Üdvözlök mindenkit az új blogomon!
Sokat gondolkodtam mit is írjak bele a bevezetőbe. Először bevezetőt sem akartam írni, mondom kezdjünk bele egyből a történetbe, nem kell ide előszó. De kicsit gondolkodtam és rájöttem, hogy mégis csak szükség van rá, hisz a betévedő látogatóknak szükségük van egy apró szövegre, ami alapján eldöntik, hogy érdekli e őket a történet...
Mint írtam, gondolkodtam mit is tartalmazzon e "pár" sor. Szereplőkről meg az otthonaikról feleslegesnek találtam képeket berakni, mert a főszereplők képei kint vannak, a többi meg a részekbe kap helyet.
Ezek után jött egy ötlet: röviden az elejét bemutatom, és keverem egy kis titokkal....
Íme a történet: Két fiatal lélek, kik hasonló "csonka" családból valók. Egy lány, kinek a tánc volt a mindene, legalább is eddig... És egy srác, aki nehezen bízik meg az emberekben, aminek a múltjához van köze.    
Mikor ők ketten találkoznak, és megismerik egymást, életük átalakul. Rengeteg titok lesz, amik lehet, hogy elhallgatás alatt maradnak, és számos balul elsült cselekedet, melynek hatalmas következményei lesznek. Sajnos a titkok, nem lesznek mindig titkok; valamikor kiderülnek. Mikor fog ez megtörténni? Mi lesz ha minden rossz egyszerre jön, mintha az univerzum akarná a pusztulásukat? Vajon túlélik? A kérdés az, hogy együtt bírnak maradni, vagy a világ minden rossza felemészti őket?


Nos, ennyi lett volna a bevezető. Úgy gondolom, hogy kíváncsiságra hagytam elég okot, szóval aki úgy gondolja, hogy tetszik neki a történet, akkor örömmel látjuk a blogon!
További kellemes szünetet!!
Ui: Pipáljatok!!! :)
Ui2: Az első rész hamarosan jön!!